Himnusz
Português:  Hino
Pauta do hino da Hungria

Hino Nacional  Hungria
Letra Ferenc Kölcsey, 1823
Composição Ferenc Erkel, 1844
Adotado 1844

O Hino Nacional da Hungria (oficialmente chamado "Himnusz", conhecido pelo primeiro verso, Isten, áldd meg a magyart (Deus, abençoa os Húngaros) é o hino nacional da Hungria, adotado em 1844, com letras de Ferenc Kölcsey[carece de fontes?] e música composta por Ferenc Erkel.[1][2][3][4]

Letra do hinoEditar

A primeira estrofe é cantada oficialmente em cerimônias.

Original húngaro
(Ferenc Kölcsey, 1823)
Alfabeto cirílico húngaro
(não oficial)
Tradução para português
(Paulo Rónai e Geir Campos, 1980)

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.


Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt![4][5][6]

Иштен, а́лдд мег а мађарт
Јо́ кедввел, бө́ше́ггел,
Њу́јтш феле́је ве́дө́ карт,
Ха күзд елленше́ггел;
Бал шорш акит ре́ген те́п,
Хозз ра́ ви́г естендө́т,
Мегбү́нхө́дте ма́р е не́п
А му́лтат ш јөвендө́т!

Ө́шеинкет фелхоза́д
Ка́рпа́т сент бе́рце́ре,
А́лталад њерт се́п хаза́т
Бендегу́знак ве́ре.
Ш мерре зу́гнак хабјаи
Тиса́нак, Дуна́нак,
А́рпа́д хө́ш магзатјаи
Фелвира́гоза́нак.

Е́ртүнк Кунша́г мезеин
Е́рт кала́ст ленгетте́л,
Токај сө́лө́вессеин
Некта́рт чепегтетте́л.
За́сло́нк ђакран пла́нта́ла́д
Вад төрөк ша́нца́ра,
Ш њөгте Ма́ћа́ш бу́ш хада́т
Бе́чнек бүске ва́ра.


Хајх, де бүнеинк миатт
Ђу́лт хараг кебледбен,
Ш елсу́јта́д вилла́мидат
Дөргө́ феллегедбен,
Мошт рабло́ монгол њила́т
Зу́гаттад фелеттүнк,
Мајд төрөктө́л рабига́т
Ва́ллаинкра веттүнк.

Ха́њсор зенгетт ајкаин
Озма́н вад не́пе́нек
Верт хадунк чонтхалмаин
Ђө́зеделми е́нек!
Ха́њсор та́мадт тенфиад
Се́п хаза́м, кебледре,
Ш летте́л магзатод миатт
Магзатод хамвведре!

Бу́јт аз үлдөзөтт, ш феле́
Кард њу́лт барлангја́бан,
Серте не́зетт ш нем леле́
Хонја́т а хаза́бан,
Бе́рцре ха́г е́ш вөлђбе са́лл,
Бу́ ш ке́тше́г меллетте,
Ве́рөзөн ла́баина́л,
Ш ла́нгтенгер фөлетте.

Ва́р а́ллотт, мошт кө́халом,
Кедв ш өрөм рөпкедтек,
Хала́лхөрге́ш, ширалом
Зајлик ма́р хељеттек.
Ш ах, сабадша́г нем виру́л
А холтнак ве́ре́бө́л,
Ки́нзо́ рабша́г көнње хулл
А́рва́нк хө́ семе́бө́л!

Са́нд мег Иштен а мађарт
Кит ве́сек ха́ња́нак,
Њу́јтш феле́је ве́дө́ карт
Тенгере́н ки́нја́нак.
Бал шорш акит ре́ген те́п,
Хозз ра́ ви́г естендө́т,
Мегбү́нхө́дте ма́р е не́п
А му́лтат ш јөвендө́т!

Deus, derrama sobre o húngaro
fartura e alegria.
Guarda-o com teu braço quando
luta com inimigos.
Ao que tanto tem sofrido,
traze um ano de bênçãos:
já este povo expiou bem
o passado e o porvir.

Nossos ancestrais trouxeste
Aos sagrados Cárpatos;
ao sangue de Bendeguz
bonita pátria deste.
Por onde em ondas rebentam
a Tisza e o Danúbio
os bravos filhos de Árpád
Vicejaram em flor.

Nas planícies da Kunság
nos dourastes e espigas,
das videiras de Tokai
o néctar nos pingaste.
No baluarte do turco
nosso pendão plantaste,
e o castelo de Viena
a Matias dobraste.


Nossos crimes acenderam
em ti o fogo da ira
e em nuvens tonitruantes
os teus raios vibraste.
Silvar sobre nós fizeste
as setas dos mongóis
e ao jugo dos otomanos
nossos ombros vergaste.

Sobre as ossadas dos nossos
exércitos vencidos,
quantos triunfos cantaram
os bárbaros de Osmã!
Quanta vez tua gente, oh pátria,
contra ti se insurgiu,
e por culpa de teus filhos
Foste dos filhos túmulo!

Em sua gruta o fugitivo
vê uma espada a caçá-lo,
olha em torno e em sua pátria
não encontra refúgio.
Sobe aos montes, desce aos vales,
na dúvida e na dor:
embaixo rios de sangue,
mar de chamas em cima.

É agora um montão de pedras
onde era a fortaleza,
onde adejava a alegria
há gritos e lamentos.
Mas do sangue dos caídos
Não brota a liberdade:
Dos olhos dos órfãos cai
a lágrima do escravo.

Deus, tem piedade do húngaro,
Joguete de desgraças:
guarda-o com teu braço forte,
em seu mar de tormentos.
Ao que tanto tem sofrido,
trazes um ano de bênçãos:
já este povo expiou bem
O passado e o porvir.

Referências

BibliografiaEditar

  • Geoffrey Hindley, ed. (1982). «The Romantics: Hungarian music to the Age of Liszt». The Larousse Encyclopedia of Music (em inglês) 2ª ed. Nova York: Excalibur. ISBN 0-89673-101-4